Cikkek

HAPTONÓMIA

A haptonómia szó a klasszikus görög hapsis (jelentése: érintés, érzékelés, tapintás) és nomos (jelentése: törvény, szabály, norma) szavak összetételéből származik. A haptein igéből származó hapto jelentése: érintek, újraegyesülök, kapcsolatot teremtek, kapcsolódom valamihez, és átvitt értelemben: (tapintással) kapcsolatot teremtek, hogy valakit egészségessé (egésszé) tegyek, hogy megerősítsem (a létezésében).
A haptonómia egyik fő célja az, hogy a másik személyt megerősítse a racionális létében éppúgy, mint a benne rejlő Jóban.
A mai orvosszakmai tanácsadás és kezelés kultúrájában egyre inkább terjed az az irányzat, hogy a szakemberek munkáját protokollok teszik szakszerűvé. Emiatt viszont nem marad tér a kliens egyedi igényeit figyelembe vevő kezelés számára. A protokoll meghatározza a kezelés módját, megvéd a reklamációkkal és a biztosítási perekkel szemben, ha viszont valaki nem tartja be a protokollt, annak súlyos következményei lehetnek.
A haptonómia módszere ezzel szemben az egyénre koncentrál, így lehetővé válik annak az ösztönös megértése, hogyan érzékeli az adott személy a világot és milyen motivációk irányítják a viselkedését.
Ez a módszer olyan, mint egy felfedezőút, melyet a kliens egy megbízható kapcsolat védelmében, intim közelségében tesz meg, és melynek során lehetővé válik a belső élemények megosztása. Egy ilyen kontaktus során fontos szerepet kap a személyes bevonódás és a terapeuta jelenlétének a minősége. A terapeuta felelős személyként van jelen, aki vállalja tettei következményeit, képes jelen lenni, vállalja önmagát és megbízhatóság sugárzik belőle.

A hiteles haptonómiai megközelítés nagy hangsúlyt helyez a személyes fejlődésre is. A terápiás viszony, melynek része a pszicho-taktilis kapcsolat, a kliens számára lehetőséget teremt a személyes növekedésére és fejlődésére.
Életünk során a minket körülvevő világban sokféle kontaktus és interakció részesei vagyunk, melyek során folyamatosan szembesülünk azzal a kérdéssel, hozzunk-e tudatos személyes döntéseket, megfogalmazzunk-e önálló álláspontot, vagy sem. Mai termelésközpontú társadalmunkban, melyben a nevelés fő célja az alkalmazkodóképesség kialakítása, egyáltalán nem magától értetődő dolog, hogy az érzéseinkre halgassunk, észleljük a legmélyebb bensőnkből jövő késztetéseinket és meghozzuk azokat a döntéseket, melyek fontosak számunkra és valóban a sajátjaink. Túl sokszor hozunk olyan döntéseket, melyekről azt gondoljuk, hogy a környezetünk – például a szüleink, a tanáraink vagy mások – elvárják tőlünk vagy kívánatosnak tartják. Nem könnyű meghallanunk, hogy mi a fontos saját magunk számára, ha már kiskorunktól kezdve arra tanítottak minket, hogy környezetünk elvárásainak és követelményeinek kielégítése a legfontosabb. Annyira természetesnek tűnhet, hogy döntéseinket mások elvárásai alapján hozzuk meg, hogy sokan azt gondolják: ez így helyes, és erre alapozzák életüket. Ha azért hozunk meg bizonyos döntéseket, mert azt gondoljuk, hogy ez így helyes, vagy hogy ezt várják el tőlünk, jó eséllyel személyes működésünk és jól-létünk látja majd ennek kárát. Ezeket a döntéseket ugyanis nem a saját véleményünkre (érzékelésünkre) alapozva hozzuk meg, épp ellenkezőleg: szisztematikusan háttérbe szorítjuk önmagunkat. Feszültséget, rendellenességeket okozhat, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk meghallani azt, mit is akarunk valójában, ha nem merünk vagy nem tudunk kezdeményezni, vagy ha csak tenni akarjuk a jót, de nehezünkre esik elfogadni azt másoktól. Súlyosabb esetekben ez a kudarctól való félelemhez, vagy akár depressziós jellegű tünetekhez is vezethet. Társadalmunkban, mely a hatékonyságot és a teljesítményt állítja a középpontba, napi interakcióink során sokszor kerülünk kontaktusba egymással, ahogy azt korábban már leírtuk. Azonban ezek főleg funkcionális kontaktusok, mint például egy elismerő hátbaveregetés a siker jutalmaként. A haptonómia azonban nem az ilyen funkcionális kontaktusra fókuszál, hanem az érzelmi kapcsolatra, mely az egész lényünkre van hatással. Ezek az érzelmi kontaktusok különösen meghatározóak önmegvalósításunk és személyes jól-létünk szempontjából.
Ha ez a fajta érzelmi megerősítés többé-kevésbé hiányzott a gyermekkorunkban és a felnőtté válásunk folyamatában, zavar keletkezhet érzelmi életünk harmonikus fejlődésében. Ha nem tanultuk meg, hogyan fejlesszük ki magunkban az érzelmi kapcsolatok kezdeményezésének képességét, akkor a társadalomban és kapcsolatainkban racionális módon fogunk működni, ami sok energiát emészt fel. Mindig azokat dolgokat helyezzük majd a középpontba, melyekről az gondoljuk, hogy mások számára fontosak, bár számunkra nem azok. Azért, hogy mások elismerjenek bennünket, elnyomjuk saját érzéseinket. A belső konfliktus, melyet a mások igényeinek való folyamatos megfelelés vált ki, sok energiánkat emészti fel. Ez a viselkedésmód azért olyan gyakori, mert jól-létünk nagyban függ attól, megtanultuk-e használni az érzelmi kapcsolatok és kontaktusok kezdeményezésére való képességünket.
A haptonómia interperszonális, érzelmileg megerősítő attitűddel és bizalommal közelíti meg a klienst. Arra készteti – amit a pszicho-taktilis hatás is erősít – hogy használja (érzelmi) képességeit és ezekre alapozza életét (életútját). A kontaktus haptonómiai fenomenológiája abban különbözik másfajta kontaktusoktól, hogy központi szerepe van benne az érintésnek, mely olyan határozott és kiemelkedő minőséggel bír, hogy – jellegzetessége miatt – pszicho-taktilisnak nevezzük. Ez az egzisztenciálisan érzelmi-megerősítő kontaktus minden szempontból eltér az orvosi vizsgálatoknál, a testi módszereknél, technikáknál és terápiáknál, a szociális-professzionális kapcsolatokban stb. használt tárgyilagos érintéstől. A haptonómia nem módszer, nem is technika, hanem az Emberi Lét Művészete!
Amikor valakit a pszichotaktilis érzelmi-megerősítő haptonómiai kontaktussal közelítenek meg, az integrált fizikai tónus pre-racionális, specifikus előzetes reakciói jelennek meg nála, melybe az izomtónus ugyanúgy beleértendő, mint az ínszalagok tónusa, a szövetek és szervek duzzadtsága, az artériák feszültsége valamint a pszichotónus: az egzisztenciális és az aktuális pszichikus felszültség.
A haptonomikus fenomenológia a fizikai és pszichológiai tónusnak ezt az egységét különbözteti meg és fogja munkára. Az egyedi létezés integrált tónusának ezt az osztatlan egységét hívjuk haptonómiának: a reprezentáció tónusának, mely az egyén jelenlétét és az ön-prezentációjának a minőségét fejezi ki, vagyis a világhoz való viszonyát.
A reprezentációnak ez a tónusa nagyon könnyen megfigyelhető a változó modalitások és a stabil, jól definiált módok formájában, melyek az emberi interakció aktuális részvételét fejezik ki, ezáltal felfedve annak természetét, a közreműködés intenzitását és igaz voltát, és a személy viszonyát ezekhez az interakciókhoz. A reprezentáció tónusának fenomenológiáját az alkalmazkodások (adaptációk) jellemzik, melyek figyelemreméltóak és nagyon jellemzőek a haptonómiai megközelítésre. Olyan alkalmazkodások és szabályozások ezek, melyek kontrollálhatók, megújíthatók, reprodukálhatók és tudományosan verifikálhatók.
Az érintés az emberek közötti mindennapi kommunikáció fontos része. Sokkal fontosabb, mint azt észleljük vagy tudatában vagyunk. A néha tudattalan érintésnek gyakran üzenete van, kifejez valamit, bár nem mindig értjük az üzenetét. Általában nem reflektálunk arra, mit jelent az érintés a másik számára és gyakran magunk sem vesszük észre. Azonban ha jól odafigyelünk, bizonyosan felfedezzük magunkban az érintéssel kapcsolatos érzéseket, például hogy jó vagy kellemetlen, vagy hogy haragot, szomorúságot vagy más érzéseket kelt bennünk. Bizonyos értelemben ’ismerjük’ ezeket az érzéseket és beépítjük őket mindennapi életünkbe. Azonban nem szoktuk, nem tanultuk meg, hogy reflektáljunk is ezekre az érzésekre. Százszor is megérintjük egymást egy nap. Másfelől sokszor előfordul, hogy tárgyakat saját testünk kiterjesztéseként kezelünk, például amikor leparkoljuk az autónkat. Pontosan ’érezzük’ az autót anélkül, hogy elgondolkodnánk, vajon befér-e a parkolóhelyre vagy sem. Ugyanez történik, amikor egy tollal írunk vagy egy poharat törölgetünk. Pontosan ’tudjuk’, mekkora nyomást kell kifejtenünk, hogy írjon a toll és ne törjön el a pohár. Ebből arra következtethetünk, hogy amikor tárgyakkal kerülünk kontaktusba, oly módon fókuszáljuk az érzéseinket, hogy pontosan tudjuk, mit és hogyan kell tennünk, hogy a tárgyaknak ne essen bajuk. Másképp fogalmazva: az ilyen kontaktusban benne van az aktív attitűd, az odafigyelés, a megértés, az empátia, az érzékelés, az együttérzés és az, hogy ’érezzük’ a tárgyat vagy az alanyt. Azonban ha ezt az érzékelést személyekkel kapcsolatban használjuk, nagyobb odafigyelésre van szükség. Az érintés alapja az érzés: érezzük az adott tárgyat vagy személyt és ráfókuszáljuk a figyelmünket. Az érintés azt jelenti: viszonyulunk egy tárgyhoz vagy személyhez, kapcsolatba lépünk vele. Megérinthet bennünket a felismerés vagy az öröm érzése is, akárcsak a fájdalomé vagy traumáké. Ilyen esetben már nem az érintésről van szó, hanem, hanem arról, hogy a másik személlyel létrejött kontaktus megérintett minket, vagyis az interperszonális kapcsolatról. Az érintés az információcsere és a kommunikáció egyik fontos fajtája. A kommunikációnak egy olyan formája, mely nagyon fontos az élet és a túlélés szempontjából. Az érintés alapvető dolog az életünkben. Még erősebben fogalmazva: érintés nélkül nem tudunk élni.
A haptonómiai terápiában különösen fontos, hogyan észleljük a problémát és hogyan integráljuk a kliens érzéseit. Ha a kliens eljutott a problémája ösztönös megértéséhez, elkezdheti megvizsgálni, hogy milyen minta szerint közelíti meg és kezeli saját problémáját (problémáit). Az affektív érzékelés élményeket, megfigyelést, érzékelést, kapcsolatot és érzést feltételez, de túl is mutat magán az élményen. Ez a legbensőbb észlelés: élményekkel, eseményekkel, kalandokkal, csúcs- és mélypontokkal való találkozás és ezek érzékelése, a távoli és közeli múltból éppúgy, mint a jelenből.
Az affektív észlelés mélyebbre megy, van egy mélyebb vonzereje, a szokásos élménynél teljesebb és mélyebb észlelést tesz lehetővé. Egy olyan nagyon mély találkozás önmagunkkal, melynek során saját legbensőbb érzéseinkből táplálkozunk, és ha úgy tetszik, legbelső mozgatóerőnkkel találkozunk, mely – gyakran tudattalanul – cselekvésre inspirál minket. Belső motivációnk ez, mely a vitális libidónkat (az élet öröme) és a vitális szándékosságukat (az élet értelme) tükrözi vissza. Ha elég bátrak vagyunk, hogy meghallgassuk, érzékeljük és észrevegyük, mi inspirál és mozgat minket legbelül, kapcsolatba kerülhetünk a Szelfünkkel. Ha elég bátrak vagyunk, hogy átadjuk magunkat annak, amit mélyen önmagunkban meghallunk – aminek gyakran érzelmi hatása van, hiszen a szívünket érinti meg – , jobban megérthetjük önmagunkat. Ezáltal sokkal személyesebben alakíthatjuk és irányíthatjuk saját cselekedeteinket.
A találkozás önmagunkkal azt jelenti: konfrontálódunk, szembenézünk magunkkal, felfedezzük magunkat, megismerkedünk azzal, amit mélyen magunkban észlelünk.
A pszicho-taktilis és érzelmileg megerősítő kontaktus során alapvető változás megy végbe bennünk. Olyan érzelmi változás, mely alapvető fontosságú ahhoz, hogy pszichológiailag kiegyensúlyozott emberré váljunk. A közvetlen pszicho-taktilis kontaktus az affektív szint mellett pre-logikus és pre-verbális szinten megy végbe. Ahhoz, hogy valóban empatikusak lehessünk, a szó valódi értelmében együtt kell éreznünk a klienssel. Az érzelmek szemmel alig megfigyelhető, finom jelzéseit követve megfigyelhetjük, hogyan vonul vissza a kliens a részvételtől, hogyan szigeteli vagy távolítja el az adott problémát, hogy előzékeny, enyhén hezitál vagy épp visszafogja magát, stb. Ennek alapján lehetőségünk nyílik a beavatkozásra, a reflexióra és akár a szavak szintjén is tudatosíthatjuk a kliensben az adott problémára adott reakcióját, és közösen megvizsgálhatjuk, mit jelent ez a számára. A pszicho-taktilis közeli kontaktus során, amikor a klienst megérintjük, mélyen átérezhetjük azt, hogyan hat rá ez az érintés és hogyan kezeli azt a kliens. A közeli affektív kontaktus során alapvető fontosságú a kliens számára, hogy a terapeuta mentes legyen minden előítélettől, képes legyen meghallgatni őt és hogy a kontaktusban résztvevő jelenléttel legyen ott. Ezáltal olyan rezonancia jön létre, hogy a kliens azonnal érzi: valódi kontaktus és bevonódás jött létre. Ehhez nem elég a racionális-pszichológiai tudás, elengedhetetlen hozzá az interperszonális kommunikatív affektív észlelések és a fejlődési folyamatok ismerete is.
A fentiek miatt a terapeuta érettsége és a saját belső életében szerzett tapasztalatai alapvető fontosságúak. Ez a fejlődési folyamat, ez az érzelmi érettség áll a hiteles haptonómiai megközelítés központjában. Hogy terapeutaként elérhessük az érettséget, ki kell fejlesztenünk magunkban a kontaktusok létrehozásának és alkalmazásának a képességét. Ezáltal alapvető információkhoz juthatunk környezetünkről, az emberekről és a bizalomteli kapcsolat megteremtésének a lehetőségeiről. Ennek révén azt is megértjük, hogyan és kivel tudunk valódi kontaktust teremteni. Ezáltal egy – érzelmi – tudást szerezhetünk önmagunk egyedülálló mivoltáról is. Az érzelmeink általi megérintődés és az, hogy a kliens révén önmagunkkal kerülünk kapcsolatba, újabb lehetőségeket teremthet számunkra a pszichológiai fejlődésre és arra, hogy teljesebb, autonómabb és szabadabb emberré válhassunk.
Az érintés mint pszicho-taktilis megerősítő kontaktus ezért a professzionális kezelés alapvető része.

Forrás: http://www.haptonomie.com/_en/haptonomy/
Fordította: Pátrovics Levente